Leiner Laura munkássága lassan 10 éve kíséri az olvasói pályafutásomat. A Szent Johanna Gimi óta vagyok úgy, hogy „én ebből már kinőttem, nem hiszem, hogy olvasni szeretném az új könyvét/sorozatát”. Aztán valahogy mindig elcsábulok, és mindig ott lyukadok ki, hogy megveszem az új könyvet, elolvasom és levonom a következtetést, hogy nem, nem fogok ebből kinőni egyhamar.
Az első Iskolák Országos Versenye trilógia érdekes volt számomra, egyrészt a koncepció miatt, másrészt azért, mert az eddig ifjúsági vonalon túl komolyabb hangvételű témát is feszegetett. Az IOV II. első könyvénél írtam, hogy ez az új trilógia nem feltétlen keltett bennem égető vágyat az olvasás iránt, de végül megvettem. Ugyan az első résznek úgy lett vége, hogy nem igazán voltam oda meg vissza a folytatás iránt, mégis trilógia lévén megvásároltam a második könyvet is. A Higgy nekem ismét egy nagyon beszédes címmel lett ellátva, és őszintén megmondva iszonyúan lekötött! A hosszú felvezető után lássuk, hogy milyen élményeket okozott számomra a könyv!
Ez a könyv is belekerült az olvasási válságomba az idei évem
nagyon hullámzó ilyen tekintetben, viszont a regény két harmadát már annyira
élveztem, hogy ha ez a lelkesedésem az elején is ilyen lett volna, fele ennyi időbe se
telt volna az olvasása. Ugyanis számomra Laura verhetetlen abban, hogy magával
ragadjon a történet, és ne akarjam olvasni kisebb szünetek után. Rengeteg
jelenetnél voltam úgy, hogy hangosan nevettem olvasás közben.
