Harc Navarre-ért!! - könyvértékelés

Az előző bejegyzésemben megágyaztam a soron következő kettőnek, hiszen én is belevágtam teljes gőzerővel a Negyedik Szárny az első könyv olvasása után kicsit fáj, hogy a „The Empyrean” sorozatnevet nem hagyták meg sorozatba, úgyhogy folytatom Rebecca Yarros trilógiájának olvasását és véleményezését.

Annyi pihenő időt hagytam a két könyv között, hogy megírtam az előző bejegyzést, és már ugrottam is a folytatásba. Az Iron Flame vagyis Vasláng még termetesebb könyvpéldány, mint elődje, a maga szolid kis 1000 oldalával. Továbbra is az e-könyv olvasómon függök, hiszen hetek óta nem tudom kb. elengedni a kis kütyüt. Bár, eljátszottam a gondolattal, hogy ezeken a vaskos téglákon csodaszép az élfestés, de meglátva egy-egy kósza élfestett kötet árát másodkézből!!, erről az ábrándomról hamar le is tettem... Majd talán eljön az én időm is.

Amekkora elánnal és függővéggel ért vége az első rész, ugyanonnan dübörgött tovább ez a kötet. Rengeteg kérdés maradt bennem az utolsó 3 mondatot olvasva, amire kezdésként csak apró válaszokat kaptam, ahogyan Violet is. Viszont ennél izgatottabban vártam, hogy mit fog tartogatni nekem ez a könyv. Hát… Gyakorlatilag nem bírtam a lépést tartani az írónővel!

Oh, Xaden Riorson, miért…

Miután Violet felépült a csapdának szánt, baljós kimenetelű „iskolai mérkőzésből”, és csapatával visszatértek Basgiath-ba, nem igazán várták kitörő örömmel őket. Az első év megpróbáltatásai csak a bevezetés volt, hiszen a második évfolyamra egy titkosított, ám annál keményebb iskolai feladat várt, a Lovasok Túlési Kurzusa. Nem könnyített helyzetükön, hogy a csapat nyíltan kivívta az új parancsnokhelyettes, Varrish ellenszenvét, aki kapásból elszakította egymástól Violetet és Xadent. Kicsit úgy éreztem, hogy emiatt Violet magára maradt, hiszen olyan titkokat őrzött, ami nem őt, hanem főként Xadent és a megjelölteket veszélyeztette. Szinte megszállottan kereste a megoldásokat, és mindenáron meg akarta menteni Aretiat amibe talán kissé bele is kattant.

A parancsnokhelyettes egyértelműen Violetre éleződött ki, aki mindig túl járt az eszén, de végül nem kerülhette el a rá váró bosszút... Kínzásaiba Varrish még Dain-t is belehúzta pecséterejének köszönhetően. Viszont itt volt az a pont, ahol egy picit elengedtem az ellenszenvemet irányába, hiszen tőle meglepő módon, nem áldozta be barátságukat a törvény oltárán. Közben olyan titkok bújtak meg Basgiath Hadi Iskola falai között, amik egyre inkább a felszínre kívánkoztak, aztán ahogy a szemellenzőn áttört a fény, máris megoszlott az emberek támogatottsága a királyság és a felkelés között. Violet és csapatának felfedezései alapjaiban változtatott meg minden addigi tudást, és ezzel erősítette a felkelés mozgalmát. És még Violet érezte azt, hogy teljesen magára maradt ebben a küzdelemben. De persze, a küszöbön toporgó sötét varázshasználó veninek hordája sem könnyített a helyzetükön, ha nem lett volna elég az eléjük gördülő akadályokból.

„– Elég! – kiáltja Xaden olyan erővel, hogy még az emelvény is belereszket a lábunk alatt.
Az udvar elcsendesedik.
Az árnyak sietve visszahúzódnak. A kadétok többsége leesett állal mered Xadenre.
– Ez aztán tudja produkálni magát – dünnyögi Garrick a válla fölött.”

"Nem vagyok hozzászokva, hogy gondoskodjanak rólam"
Forrás: Pinterest

A korábbi kötet után, itt is a legvégére időzítette Yarros a nagy csatát, ahol jóformán a vesztükbe rohantak a főhösök egyesítve a felkelést és a királyság erejét hála, a családi kötelékeknek, aztán két fordulat teljesen más kimenetelt adott az összecsapásnak. Mint ahogy az előző csata jelenet, ez is annyira jól volt megírva, hogy teljes átéléssel olvastam az egészet, mintha jómagam is ott küzdöttem volna Negyedik szárny Láng osztagával. Izgalmas közelharcokat olvashattam, miközben mellette futott a másik szál, ahol Violet a védelem felállítására jött rá. Nem mondom, érdekes dolgokat mutattak az ott lezajló események, amik elég nagyot fordítottak a sztori alakulásán! És természetesen megint úgy zárta le az író az utolsó fejezetet, hogy főtt a fejem és nem kevés megválaszolatlan kérdést hagyott hátra maga után amit a kezdeti érzéseim nyugvásával átgondolva meg is tudtam válaszolni, de azért na…!!

A cselekmény vezetésében nem tudok hibát találni. Az elsőtől az utolsó oldalig zajlottak az események, folyamatosan fenntartva az érdeklődést. Mindenhol leselkedett veszély a szereplőkre, illetve megannyi titok, ami kibogozásra várt a nehézségek mellett. Igazán összekovácsolódott a csapat, most került a szívembe az osztag: Rhiannon, Ridoc, Sawyer, de még az újoncok, Sloane és Aaric is. A sárkányok is nagyon jók voltak, tetszett, hogy Tairn milyen személyiséggel lett felruházva, imádtam az ő beszólásait. Illetve nem feledkezhetek meg Andarnáról sem, aki aztán jócskán okozott meglepetést lovasának!

„– Sorrengail, mondd meg a sárkánynak, hogy k*rvára ő a legfélelmetesebb példány, akit valaha láttam.
– Megmondanám, de ez csak még nagyobbra hízlalná az egóját”

De persze az író tartogatott a szereplők körében is akkora fordulatokat, hogy majdnem eldobtam az agyamat. Spoiler alert (fehérek a betűk, jelöld ki, ha olvasnád): komolyan, feltámasztották Jack Barlowe-t, akit Violet betemetett egy kőfallal? Nagyon meglepett, amikor megmentette Violetet a haláltól, de ez a legvégén nyert értelmet, hogy nem puszta jó szándék vezérelte. Hiszen világossá vált, hogy venin lett, ami derült égből villámcsapásként ért. Nélküle is ketté állt a fülem a cselekménytől, nem kellett volna bele. Jó, talán mégis, csak na, mérges vagyok. És ha már a szereplőknél tartunk…

Violet. Voltak olyan pontok, ahol rendesen azt éreztem, hogy a csaj a pecséterejének köszönhetően egyszerűen kivarázsolta az agyát. Okos, túljár mindenki eszén, közben olyan dolgok nem estek le neki, ami számomra kb. 2 bekezdés után az adott szituációban egyértelművé vált. Nehézséget okozott számára, hogy megbirkózzon érzelmeivel, többek között a féltékenységével, illetve a saját bizalmatlanságával. Minden terhet magára vett, egyedül akart mindent megoldani, mellette pedig Xaden-nel valami gyerekes vita keretében versengtek azon, hogy melyikük a nagyobb önfeláldozó.

És hát ugye cs*sződjön meg Xaden Riorson. Vajon ez lesz a mantrám a sorozat alatt? Örültem, hogy kezdett kibontakozni a személye az első rész után, de az író jóformán felégette sárkánytűzzel a két főszereplő közti romantikát. A rossz, vagy teljességgel hiányzó kommunikációval olyan szinten nyírta ki a szerelmi szálat kettejük között, mint ahogy Violet rúnával díszített tőrrel nyirbálta a venineket. Egyszerűen gyerekes, folyton ismétlődő vitákat adott a fiatalok szájába az alkotó, amit a végére már sehogy sem tudtam tolerálni. Oldalról oldalra ugyanoda tértünk vissza, miszerint Violet nem tud Xadenben bízni, aki nem őszinte vele, mindemelett Xaden rávezette a lányt, hogy nem azért, de ő sem őszinte vele. HALO??? Holott Xaden nyitott lett volna a kommunikációra bár nem a legjobb módon, valljuk be. Ahogy ő is rámutatott, Violet azért nem kérdezett a lehetősége ellenére, mert félt az esetleges válaszoktól, ami a valóságot és az elkerülhetetlent mutatta volna meg. Ahogy az előző bejegyzésben írtam, Xaden maga a veszedelem, aki jóformán házhoz ment Violet Sorrengail-hez. Na, ez ebben a regényben nyert értelmet. Olyan titkait bányászta elő a lány, ami egy pillanatra elgondolkoztatott még engem is, de Violet számára nem akadály, hogy a veszélyt magához engedje, ugye? Alig várom, hogy a következő könyvben mivel tépázza az író tovább szerencsétlen Riorsont, aki még mindig egy kedvenc karakterem maradt, hiába aggat rá az író minden rosszat. Az meg csak hab a tortán, hogy pár dologban egyenesen Violet anyjának is szerepe volt.

Megint elragadott a hév, de hát nem tudok mit tenni, ha ismét olyan könyvet kaptam a kezemben Rebecca Yarrostól, ami foglyul ejtett konkrétan. Féltem kicsit, hogy az első részben megtapasztalt lendület kifullad a második rész 1100 oldalas terjedelmére, de szerencsére ez nem következett be. Külön pontot adok azért, mert meghagyták itt a Violence becenevet, amit korábban sérelmeztek többen a fordításban. Egyedül a fent már említett, szinte felesleges viták Violence és Xaden között vont le nekem a sztori élvezhetőségéből. Eléggé bosszantó volt, amikor pontról pontra ugyanazokat ismételték, kit érdekelt, hogy kevés idejük jut egymásra, inkább vitatkoztak ugyanarról ezredik alkalommal is. Remélem, azért a következő kötetre ezt kicsit finomítja az írónő. De hát nem merek következtetésekbe bocsátkozni az Ónix vihart illetően, hiszen ki tudja, milyen őrületes csavarokat szán bele Yarros, ahogy ennél a könyvél is tette! Kicsit féltem attól, hogy a legrosszabb időpontot választottam, hiszen múlt héten jelent meg a harmadik rész, és tartottam a spoilertől. De aztán most rájöttem, hogy ennél jobb időpontot nem is kereshettem volna, mivel azonnal vágyom a folytatásra, ami ezáltal nem akadály! Mindenesetre én felkészültem, ebook olvasó feltöltve, vár rám a Láng osztag!

F.

Rebecca Yarros: Iron Flame – Vasláng
Negyedik szárny 2.
Kiadó: Rainy Days
Kiadás éve: 2024.
ISBN: 9789635802937
1152 oldal

Mindenki ​arra számított, hogy Violet Sorrengail a Basgiath Katonai Főiskolán már az első tanévben meghal. Violet is ezt hitte. De a Csépelés még csak az első lehetetlen próbatétel volt, amelynek során a gyenge akaratúak, az érdemtelenek és a nem szerencsések kihullanak.

Most tehát megkezdődik az igazi kiképzés, és Violet máris azon tépelődik, hogy fogja ezt átvészelni. Nemcsak arról van szó, hogy a kiképzés iszonyatosan nehéz és szándékosan brutális, vagy hogy megpróbálják a lovasok fájdalomtűrését az elviselhetetlenségig és azon túl is fokozni. De ott az új parancsnok-helyettes, aki személyes küldetésének tekinti, hogy megértesse Violettel, mennyire tehetetlen – hacsak el nem árulja azt a férfit, akit szeret.

Bár Violet teste talán gyöngébb és törékenyebb, mint másoké, de az esze a helyén van, és vasakarata is van. És a vezetés elfeledkezik a legfontosabb tanulságról, amire a Basgiath Violetet megtanította: a sárkánylovasok maguk hozzák a saját szabályaikat.

De ebben az évben nem elég, hogy mindenáron életben akar maradni.

Mert Violet ismeri a Basgiath Katonai Főiskola évszázadokon át őrzött igazi titkát, és semmi, még a sárkánytűz sem elég, hogy a végén megmentse őket.