Leiner Laura munkássága lassan 10 éve kíséri az olvasói pályafutásomat. A Szent Johanna Gimi óta vagyok úgy, hogy „én ebből már kinőttem, nem hiszem, hogy olvasni szeretném az új könyvét/sorozatát”. Aztán valahogy mindig elcsábulok, és mindig ott lyukadok ki, hogy megveszem az új könyvet, elolvasom és levonom a következtetést, hogy nem, nem fogok ebből kinőni egyhamar.
Az első Iskolák Országos Versenye trilógia érdekes volt számomra, egyrészt a koncepció miatt, másrészt azért, mert az eddig ifjúsági vonalon túl komolyabb hangvételű témát is feszegetett. Az IOV II. első könyvénél írtam, hogy ez az új trilógia nem feltétlen keltett bennem égető vágyat az olvasás iránt, de végül megvettem. Ugyan az első résznek úgy lett vége, hogy nem igazán voltam oda meg vissza a folytatás iránt, mégis trilógia lévén megvásároltam a második könyvet is. A Higgy nekem ismét egy nagyon beszédes címmel lett ellátva, és őszintén megmondva iszonyúan lekötött! A hosszú felvezető után lássuk, hogy milyen élményeket okozott számomra a könyv!
Ez a könyv is belekerült az olvasási válságomba az idei évem
nagyon hullámzó ilyen tekintetben, viszont a regény két harmadát már annyira
élveztem, hogy ha ez a lelkesedésem az elején is ilyen lett volna, fele ennyi időbe se
telt volna az olvasása. Ugyanis számomra Laura verhetetlen abban, hogy magával
ragadjon a történet, és ne akarjam olvasni kisebb szünetek után. Rengeteg
jelenetnél voltam úgy, hogy hangosan nevettem olvasás közben.
A Szirtes csapat szerencsésen és kitartóan menetelt előre a
megmérettetésben, ahogy arra számítani lehetett. Egyre jobban
összekovácsolódott a négyesük, illetve kiderült, hogy Dominik miért lett
„számkivetett”. Én vártam azért Rajmund történetére is, de pár utaláson kívül
nem sok mindent kaptam. Viszont Sárával való kis flörtölgetést és évődést annál
többet! Az utolsó oldalakra bíztam egy csattanóban csók formájában, de úgy
látszik, arra még várnom kell a következő kötetig. Időközben a másik
összehozott párossal nem nagyon tudtam mihez kezdeni aranyosak, oké, de
szerintem kétszer ezt így túlzás ellőni egy történeten belül, de annyira konkrétan nem
szeretnék belemenni, nem akarom lelőni a poént bár szerintem kikövetkeztethető,
miről is van szó.
Az előző részben hiányoltam a feladatok vs. tábori
történések kiegyenlítését, ebben a könyvben ezt rendben éreztem. Nekem
tetszettek a feladatok, a vízben keresgélés, a rögtönzött tehetségkutató, valamint
a több részből álló, vizet méricskélő feladat is jó volt szerintem. Én mondjuk
élveztem volna, hogyha ennyi idősen nekem lehetőségem van egy ilyen versenyre
elmenni és részt venni. Egyedül a fiúk versenyszámával volt gondom, számomra az nem volt
annyira ötlet dús, hogy szappanos vizes pályán csúszkáltak. De ez legyen a
legnagyobb bajom. Az utolsóként részletezett kvíz feladat belőlem vegyes
érzéseket váltott ki. Nyilván egy műveltségi vetélkedőn legyen esélye
mindenkinek, de azért az a kimentés a piros csapatra vonatkozóan szerintem elég
érdekes lett. Az biztos, hogyha Laura a versenyfeladatokat illetően ezt a vonalat követi, kíváncsian várom, hogy milyenek
lesznek a harmadik kötetben azok!
Végezetül három, számomra negatív dolgot szeretnék felhozni
a történettel kapcsolatban. Az elsőt szerintem az előző könyvhöz kapcsolódó
bejegyzésben is szóvá tettem: Panna karaktere. Az a véget nem érő locsogás,
amit ő csinál számomra teljesen felesleges. Átjön teljesen, hogy a lányokat
mennyire idegesítette, hogy folyamatosan beszélt, mert engem is idegesített
olvasás közben. Nekem teljesen az az érzésem, hogy ő csak ilyen terjedelem
gyarapításként van beszúrva a történetbe. A másik ilyen pedig az oldalakon át
tartó kommentháború Kocsis igazgató posztjainál. Nem azt mondom, volt pár
beszólás a vége felé, amin nevettem. Illetve mostanában rászoktam a kommentár
olvasásokra itt-ott, és néhol nagyon elmegy ilyen irányba az egész. De rengeteg
ismétlés volt minden bejegyzés alatt, legyen akármiről is szó. Értem, hogy a
kommentek arra szolgáltak, hogy folyamatosan emlékeztetve volt az olvasó arra,
hogy a négy csapattag nagyon is ki van közösítve a saját közösségükben. Viszont
arról a részről nem értem, hogy miért kellett ennyit ismételni minden
alkalommal ugyanazokat a kommenteket az esetek 85 százalékában. A harmadik
negatívum ami a legkevésbé zavart, csak az utolsó feladat miatt tűnt fel pedig
az volt számomra, hogy a Szirtes csapat mindenben egyetértett. Nem volt egy
minimális konfliktus sem köztük, annyira nagy volt az összhang. Vagy egy valaki
mondott valamit, és a többiek minden további nélkül elfogadták. Nagyon
érződött, hogy a négy fiatal a kirekesztettségük miatt talált ennyire egymásra,
de számomra ez akkor is nagyon furcsa volt, hogy egy minimális összezördülés
sem jött elő a versenyben eltöltött idő alatt. Lehet arra ment az írónő, hogy az előző
trilógiában volt ilyen, és most nem szerette volna beleírni. Nem tudhatom.
F.
Kiadó: Carta Teen
Kiadás éve: 2021.
496 oldal
Már ötödik napja tart az IOV, és a címvédő piros csapat még
mindig versenyben van, méghozzá nem is akárhogy, a résztvevők és szervezők is
őket tartják az egyik legesélyesebbnek a győzelemre.
Az otthoniak azonban továbbra is kétkednek, számukra az idei
Szirtes-csapat mindörökre megbélyegzett társaság marad, akiknek az IOV
részvétele és eredménye sem változtatja meg a negatív megítélésüket.
Kocsis igazgató próbál tenni ez ellen, és mindent bevetve
igyekszik megkedveltetni a négy versenyzőt a szirtesesekkel, miközben a
Hortobágyon egyre kiélezettebb a verseny, Sára, Rajmund, Vivi és Dominik pedig
az események sodrásában szép lassan rádöbbennek, hogy nemcsak sorstársakra, de
barátokra is találtak. Sőt, talán még annál is többre…
A Higgy nekem az Iskolák versenye második trilógia második
része.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése